„Volt idő, amikor szinte irigykedve nézett azokra a lányokra, akiket ha megkérdeztek, gondolkodás nélkül felelhették: „Magyar vagyok” vagy „Román vagyok”. Anka ilyenkor mit is mondhatott volna? Ha azt mondja, hogy magyar, apróka édesanyjának dojnázó hangját hallja, ha azt mondja, hogy román, úgy székely apjának emléke elevenedik meg emlékezetében. Legszívesebben hallgatott, kitért a válasz elől, vagy ha nem tehette, hosszú magyarázatokba kezdett.

Az apja – Benkő Imre – vontatófuvaros volt, aki Csíkból került a nagy folyó menti havasokba, az anyja Turcu Fira idevalósi román parasztleány. Szülei egymás anyanyelvét jól beszélték, tisztelték, szerették egymást. Szorgalmasak voltak mindketten, mintaházasságot éltek. Amikor Benkő Imrét elvitték a frontra, az ura helyett az asszony folytatta a vontatási munkát két kis, széles szügyű lovacskával. Azután sem hagyta abba, amikor hivatalos értesítést kapott, hogy a férje elesett. A kicsi özvegyasszony olyan szorgalmasan dolgozott, hogy munkája becsületére vált volna kemény férfinak is. Szerényen, beosztással éltek, s Fira minden keresetét gyermekei ruházására, nevelésére fordította. Büszkén mondhatta mindenkinek, hogy Anka olyan okos, mint amilyen a szegény apja volt s akár hiszik, akár nem, tanítónőt nevel belőle! Így is történt, s most Anka, apja emlékét őrizve, anyja példáját követve igyekszik minél okosabban és minél szorgalmasabban betölteni hivatását. Boldog volt Anka, amikor elvégezte a tanítóképzőt, kinevezték a farkasvölgyi iskolához. Csupán egy kérdés nyugtalanította, amit nem tudott egy ideig tisztázni. Addig, amíg kézhez nem kapta kinevezési okmányát, nem vetődött fel benne az, hogy tulajdonképpen miféle nemzetség ő: román vagy magyar? Apja után magyar volna, de mint árva gyermeket román anyja nevelte fel. Bent a családban ennek a kettősségnek nem lett volna semmi jelentősége: az anyja gondosan vigyázott nemcsak arra, hogy az apa emlékét kegyelettel ápolják, de arra is, hogy Anka gyakorolja magát a magyar beszédben. Az iskolába azonban a falusi román gyerekeken kívül sok magyar munkásgyermek is járt. A nemzetiségi sajátosságok őrzése, ápolása, fejlesztése különös gondja az új típusú nevelőnek. Igen ám, de ha megkérdik tőle a gyermekek, hogy ő tulajdonképpen micsoda, s hogy a saját személyére nézve milyen hagyományokat kell ápolnia, akkor mit feleljen erre?  Sokáig nem tudta, mi a tennivalója. A táncpróbákon találta meg rendre, teljesen világosan a megoldást. Itt jött reá arra, hogy az ilyen félromán, félmagyar embernek, mint amilyen ő, ha hivatását tisztességgel tölti be, elsősorban az ő dolga, hogy a két nép közötti őszinte testvériségnek szószólója legyen. Mert kicsoda vallhatná őszintébben, mint ő, hogy a nemzetiségi sajátosságok szeretetén keresztül erősödik két népnek egymás iránti megbecsülése és szeretete s válik még jobban alkalmassá arra, hogy egyetértésben, egy akarattal építhesse a közös jövendőt?! Ahogyan egyre többen és többen vesznek részt románok és magyarok a farkasvölgyi kultúrmunkában, ahogy ezen a közös munkán keresztül a két nép sajátos hagyományainak, szokásainak, táncainak, dalainak egyre több szépsége kerül felszínre, Ankának mind jobban és jobban erősödik a meggyőződése, hogy az elért szép eredmények jelentős részben köszönhetők annak is, hogy a munka élén ő állhat éppen, az ő félmagyar, félromán származásával.”

(Kemény János: Vadpáva – részlet)