…Ez bizony nem volt csoda. Mert ha odafent a hegyekben még csak a hónak napról napra egyre
erősebb kásásodása s a kalibákon az ereszek meg-megcseppenése jelezte a tavasz közeledtét, itt a
Havas alján már kikelet illata volt a levegőnek, s a szív örömteljesen dobbant, amikor itt is, ott is
suppanó hangok jelezték, hogy a fák rendre kezdik elejteni megnehezült hóterhüket. Még nagyjából
fehér volt a táj, de egyre szélesebb sötétes foltok ütköztek ki a hótakaróból. Mintha hosszú
fagereblyével hullámos vonalakat húzott volna valami láthatatlan óriás a délre hajló hegyoldalakra, az
olvadozó hólé sárga vízerecskékre szakadva kacskaringózott lefelé a völgynek. A nagy folyón az
egymás hegyére-hátára torlódott jégtáblák időnként megmozdultak, egyik-másik szakállas, cifra
mintázatú darabja elvált a többitől, s ünnepélyes lassú fel-le bukdácsolással vitetni kezdte magát a
duzzadó árral…
