…Minden átmeneti itt; ahogy a természet vetkezi le magáról a téli gúnyát, ahogy dideregve
reménykedik az újjászületésben s kapkod minden kicsi jel után, ami a tavasz közeledtével biztat. Egy
vízhólyagocska, mely szétpattan, s reácseppenve a martra, nem merevül jégszemmé, valami alig
hallható zümmögés, mely valamely láthatatlan bogárka ébredését jelzi, borsszemnyi gyantaverejték,
ami kibuggyan a fiatal fenyő megsérült héja alól, ezek s ilyenek azok az apró jelenségek, melyek a
végtelen téli hónapoktól elundorodott világot reménységgel éltetik. De bizonyosság csak egy van: a
víz fölé kivirult fűzfaágként behajló Lukrécia! A duzzadó rügyekkel, tarka színekkel,
madárcsicsergéssel érkező, az éltető tavasz. Karja, mint dús venyige fonódik a palló korlátjára. Hímes,
rövid bundáján a minták virítanak, mint idő előtt kinyílt rózsák. Szemének ragyogásában az ég mély
kéksége tükröződik. Hollószín haja bársonyos árnyékokat vet arcának domborulataira. Virágcicomáját
kibontó, szépséges fa ő, a tavasz előhírnöke. Még dúdol is vidáman valami csivitelő dalt, mintha a
madarakat biztatná fészkelésre….
