A nyár egyre jobban kiteljesedik. Az őzgidák meg a szarvasborjak már olyan bátran szökdécselnek, ficánkolnak, mintha nem is lettek volna néhány héttel ezelőtt reszketős, ügyetlen, félszeg portékák. A madárfiókák már nem esnek kétségbe, ha anyjuk repülésre biztatja őket. Még kissé bizonytalanul, néha meg-megbillenve röppennek át a fészek széléről a szomszédos fákra, de már akkor sem verik fel kétségbeesett csipogással az erdőt, ha véletlenül eltévesztik az irányt s a szomszédos fa ága helyett a földön, valami hangyaboly tetején találják magukat. Szárnyaik elég fejlettek, erősek arra, hogy segítségükkel ismét felvergődhessenek a fészekig. A málnaszedő asszonyoknak gyakran adódik már alkalmuk arra, hogy szidhassák a szemtelen medvéket, amelyek mit sem törődve a nagy asszonyi csiricsáréval, betelepednek a málnabokrok közé, s csámcsogva falják a málnát – szemük láttára. Szarvasbikával véletlenül sem lehet találkozni most, csak azok a lehántott fák jelzik jelenlétüket, amelyekhez hozzásúrolták agancsaikat, hogy megszabadítsák viszkető, kellemetlen szőrős bőrburkolatától. Nem láthatók a bikák, mert „hízókúrán” vannak, a sűrűben élnek. Éjjel a dús füvet legelik, a rejtett sózókat nyalják, nappal heverésznek a sűrűben, vagy ha nagy a rekkenőség, a lucskos dagonyákban. Ilyenkor nincs más feladata a szarvasbikának, mint az, hogy minél több faggyút rakjon magára. Jó kövér állapotban kell megérnie az őszt, hogy a szerelmi vad csatákban, vándorlásokban, örök nyugtalanságban legyen faggyúja elég, amiből leadhasson. Sok gomba terem ilyenkor az erdőn és ehető taplófélék is, az édesgyökerek megvastagodtak, van immár mit habzsoljanak a gömbölyödő vadmalacok. Az őzbakok napról napra büszkébb léptekkel követik a sutákat.
(Kemény János: Vadpáva – részlet)
